József reggel az üres lakásban találta magát. Senki sehol. Kétségbeesetten futkosott fel-alá. A koreait nem találta a fazékban, amit a ház mellé rakott a kérésére. Szeretett gubózva aludni. Tehát nem volt itt és a fazék alatt sem. Jancsit sem találta a kunyhóban. A kecskék sem voltak a karámban. Lement a pincébe és a padlásra is felnézett, de ott sem volt senki. Rohant a legelőre, hátha ott vannak, de nem találta őket ott sem. Már 2 óra eltelt, de József nem bírt nyugodni. Egyre idegesebb lett. Körbejárta a tanyáját, nagy távolságokban is össze-vissza. Már kezdett esteledni, amikor visszatért szomorúan, bánatosan a házába. Életkedvét kereste valahol a lenyugvó nap utolsó sugaraiban. De egy felhő úszott az égen, eltakarván a napot. Semmi reménye nem maradt. Utolsó elkeseredettségében eszébe jutott a citromsavgyár. Rohant ahogy csak tudott. Épp műszakváltáskor ért oda. Nem látta se Jancsit, se a koreait. Körbekérdezett, de sehol semmi. Hazakullogott. A hold fénye mardosta szívét. Varjú károgott valahol a távolban. Lelke sírásának eltorzult hangját vélte felfedezni benne. Letörten gyújtott meg egy gyertyát.
Azonban, amint kivette szekrényéből a gyertyát, egy levél esett ki mellőle...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.